A masszázs után még hosszan pihent a masszázságyon, elmerült a gondolataiban, majd felkelve mesélni kezdett, hogy mi minden történt vele a masszázs során, milyen érzések, emlékek, képek születtek meg benne, majd egy kis szünet után azt mondta:
“… és akkor azt éreztem, hogy jó vagyok, hogy rendben vagyok, és hogy szerethető vagyok… És ezt eddig még soha életemben nem éreztem…”
A polinéz masszázs a legzsigeribb, legősibb módon hat: azon a nyelven szól hozzánk, amit újszülött korunk óta értünk, a test nyelvén. A gyöngéd, de határozott érintések, az alkarral végzett mozdulatok miatti nagy felületű bőrkontakt, a mozdulatok ritmikusságából adódó ringatásszerű érzés, mind-mind kisbaba korunkba visz vissza, és az ott, akkor átélt hiányokat pótolja. Ha nem kaptunk elég érintést a szüleinktől, ha nem öleltek annyiszor magukhoz, mint amennyire szükségünk lett volna, és ha ily módon nem élhettük meg a szerethetőségünket, akkor ezt itt és most tudjuk pótolni, a sejtjeinkben megbúvó emlékeket újraírni. Ha pedig megkaptuk kisbabaként a kellő mennyiségű és minőségű érintést, akkor ezekkel a jó emlékekkel tudunk kapcsolódni újra, így tudunk töltekezni, újra és újra felidézni a rendben vagyok, szerethető vagyok érzését.
A napokban járt nálam. Súlyos beteg hónapok óta, az állapota hol stagnál, hol romlik. Folyamatos halálfélelemben él. Mikor beszélgettünk arról, hogy eljön Ma-uri masszázsra, akkor elmondtam neki, hogy az alapbetegségén nem fogok tudni segíteni, nem szeretném semmiképp hitegetni: természetesen sok minden van, amihez én magam kevés vagyok és fontos, hogy én is tudjam és a klienseimmel is tudassam ezeket a határokat. De abban, hogy kicsit segítsek neki kikapcsolódni, abban, hogy fizikailag megnyugvást, pihenést találjon, töltődjön, abban, hogy a halálfélelmével szembenézzen, és elkezdjen értelmet keresni az életben maradáshoz, abban, hogy a gyerekkori szeretethiányát és érintéshiányát elkezdjük gyógyítani, pótolni, abban mindenképp a segítségére lehetek. A masszázs alatt érezhetően intenzíven dolgozott: érzésekkel, belső képekkel, emlékekkel. Mikor a hasáról a hátára fordult, váltottunk pár szót (azok kedvéért, akik még nem jártak Ma-uri masszázson: a kezelések alatt nem jellemző a beszélgetés, egy-egy apró visszajelzést leszámítva): azt mondta, hogy úgy érzi, hiányzik neki innen valaki. A következő percekben magában végigvette, hogy vajon ki lehet az… régi, elhagyott szerelmek, elhunyt rokonok vagy rég elfeledett barátok… de nem, nem talált még rá, hogy ki hiányozhat neki. Még egy kis idő eltelt, közben a front résznél jártam már (ez a karokat, a mellkast, és a hasat jelenti, az egész masszázson belül ez a leginkább táncos rész, egyúttal a legtöbb érzelmet felszabadító terület). Hamarosan elérkezett a minden gátat átszakító, felszabadító, gyógyító sírás pillanata.
Kiszakadt, megtalálta.
És aztán, ahogy csitult a sírás, azt mondta: – Tudod, hogy a bennem élő kicsi lányt masszírozod? Igen, gondoltam. Nem szóltunk többet a masszázs alatt egymáshoz, mindketten értettük, hogy ez most nem a szavak ideje. Ott és akkor nem volt másra szükség, mint szeretetre, érintésre. Arra, amit – jó esetben – az ember a szüleitől megkap kisgyerekként. Sajnos elvétve találkozom olyanokkal, akiknek épp a jó eset jutott osztályrészül. Szinte mindannyian szenvedünk ennek a hiányától. Azonban jó tudni, hogy ezek a gyerekkori sebek gyógyíthatók. A masszázs végén magára hagytam őt még pihenni, visszatérni, kint vártam rá. Amikor kijött, hiába látszott rajta, hogy sírt, gyönyörű volt. Átélte és megértette, hogy milyen fontos annak a belső gyermeknek, hogy elég szeretet kapjon. Vitte magával: az ölében, óvta, vigyázott rá. Szerette.
Vajon a te belső gyermeked kap(ott) elég szeretet? Ha van kedved mesélj, hallgatlak!
EGY TEST - EGY LÉLEK 