Címke: emlékek

A legjobb hely a városban te vagy

Published on szerző: baksaannaHozzászólás

Sok évnyi szünet után idén tavasszal három olyan inspiráló ember is része lett a napjaimnak, akikkel azt éltem át, hogy szeretném megköszönni, meghálálni nekik azt, ahogy ők a világban léteznek. Az én legalapvetőbb szeretetnyelvem az érintés, ezzel tudom a legtisztábban kifejezni a hálámat, így hát egy-egy masszázst adtam nekik ajándékba. Bár féltem tőle, hogy nem tartanak-e tolakodónak majd ezzel az ötlettel, de legnagyobb örömömre mindhárman elfogadták az ajándékomat.
Az előző bejegyzésben Farkas Éva írását olvashattátok arról, hogy mit élt át masszázs közben, most pedig Tisza Kata kedves sorait osztom meg veletek.

A mai délutánt egy nővel töltöttem. Tulajdonképpen egy olvasóval, aki meghívott magához, és bár nem szoktam ilyet, én ma bizony, a lányaim apás napján, elutaztam Kispestre hozzá. Polinéz masszázzsal foglalkozik a lány, és szeretett volna megajándékozni ezzel az élménnyel az olvasmányélményeiért cserébe. Még sosem voltam polinéz masszázson, és nagyon tetszett, hogy elmondta, sokáig nem olvasott, az előítéletek miatt, engem, de egyszer véletlenül igen, és azóta lebomlott ez a fal benne. Úgy masszírozott, forró olajjal, hogy táncolt közben. És mentem, másfél órán át, én is vele. Ez a fajta érintésmunka az egyik legmélyebbre vivő önismeret terepe. Minden állomásra elvisz, ha megvan benned az önátadás: születés, gyerekkor, felnőtté válás, szerelem, anyaság, szakítás. Érzelmi-fizikai-mentális hömpölygés. Úgy éreztem, ismerem mindet, bejártam őket, az elmúlt tíz évem kemény önreflexióban telt. Az érintést beengedtem, és az áramló energiát vissza is engedtem hozzá. Végtelen nyugalom fogott el és magas szárnyalás. A legmegrázóbb része nekem a végén volt: az arc-simogatás. Ott potyogtak a könnyeim, talán mert nem is tudom már, mikor érintett valaki utoljára így. Kivéve persze, a kislányaim. Utána pedig kitört belőlem a nevetés, olyan igazi felszabadult, meg az Annából is. Most nézd meg magad a tükörben, mondta, hogy milyen szép vagy. És talán először az életemben úgy igazán meg is láttam. Köszönöm az utazást, Anna!

Miután Kata elindult tőlem, rendet raktam: lemostam a masszázságyat, eloltottam a mécseseket, a törülközőket beraktam a mosógépbe, átöltöztem és végre leültem a könyvvel, amit ajándékba kaptam Katától és együltő helyemben végigolvastam az egészet. Közben persze végig bevillantak párhuzamos képek az életemből: bezártságról, szakításokról, gyászról, felépülésről, az erőm és az örömeim megtalálásról. Jó volt így egyben ránézni, mekkora utat jártam be, hogy honnan hova jutottam. Én is köszönöm az utazást, Kata!

Emlékek

Published on szerző: baksaannaHozzászólás

Ha azt kérdezem, hogy mik a legkorábbi emlékeid, akkor valószínű, hogy vizuális emlékek, érzések jutnak eszedbe. Mondjuk ovis emlékek, nagyjából 3 éves korod körüli időszakból vagy családi képek, de általában valami elmesélhető történet, álló vagy mozgóképszerűen felidézhető emlék. Azonban nem csak ilyen emlékeket őrzünk: a tudatosan felidézhető képeknél  korábbi, még a verbalitás megjelenése előtti időszakból származó emlékeink is vannak: azonban ezek sokkal mélyebben, a testünkbe vannak vésődve. Tudatosan nehezebben hozzáférhetőek és szavakba önteni is jóval nehezebb, hogy mi is az, ami velünk van emlékként, pedig ezek a test-emlékek nagyon is meghatározóak és fontosak. Ezekkel az emlékekkel, azaz testérzetekkel dolgozunk akár a bodywork gyakorlatok során, akár a Polinéz masszázs alatt. Ezeket az emlékeket ébresztgetjük, ezekhez vezetjük vissza a klienseinket, hogy átéljék, tudatosíthassák, és a sérüléseiket, traumáikat pedig gyógyíthassák ilyen módon. Ezek a testi tapasztalatok, hosszútávú és intenzív hatással vannak az életünkre, és alapvetően meghatározzák a a kapcsolódási, kötődési mintáinkat is.
A Polinéz masszázs olyan módon segít, hogy ezekhez az emlékekhez tud közelebb vinni, ezeket az egészen korai testérzeteket eleveníti fel. Így, amennyiben édesanyánk ringatott és szoptatott eleget, ölelt és tartott a karjában annyit, amennyiszer arra szükségünk volt, akkor ehhez a boldog kisbabakorhoz visz vissza, újra feleleveníti azt a biztonságérzetet és elengedettséget, amit akkor, édesanyánk karjában átélhettünk. Mivel azonban a nagyon sokan nem kaptuk meg a kellő mennyiségű és minőségű érintést sem újszülött, sem csecsemőkorunkban, ezért erős szimbiotikus hiánnyal éljük az életünket. Legyinthetnénk erre, hogy, hát ez oly régen volt, mit számít most már ez, jobb elfelejteni a múltat (pláne, hogy nincs tudatos emlékünk erről az időszakról), ám sajnos pont ez a hiány lesz az, ami meghatározza kapcsolódási képességünket itt és most is, akár a párkapcsolatunkról, akár bármilyen más, emberi kapcsolatunkról is legyen szó. Ez a hiány nehezíti meg, hogy közel kerüljünk másokhoz, vagy akár ez a hiány tesz társfüggővé, ez a hiány tesz magányossá.
Abban tudok segíteni neked, hogy ezeket a hiányokat elkezdjük tölteni, hogy ezzel hozzunk el változást a mindennapjaidban.

Levél

Published on szerző: baksaannaHozzászólás

Álljon itt egy régebbi levelem, amit barátaimnak írtam az első Ma-uri masszázsos élményemről:

“Tegnap voltam egy ismerős lánynál Ma-uri masszázson. Épp össze voltam törve, nyűgös és rosszkedvű voltam, erősen érintés-igényes állapotban, gondoltam, ez majd jót tesz nekem.
Az elején asztrál tisztító tánccal kezdett, amiből ugyan nem láttam semmit, de ahogy ott feküdtem az ágyon, azt éreztem, mintha fátylakat borítana rám, minden mozdulatával egy újabb és újabb burkot, ami körbevesz, védelmet nyújt. Közben kellemes zene szólt: ősi ritmusok, tenger feeling, és éteri, megnyugtató zenék egymás után. Ha nem láttam volna már őt masszírozni előzőleg, akkor elképzelni sem tudtam volna, hogy milyen testrészével ér hozzám, annyira különleges érzést keltettek bennem a mozdulatai. Lassan, de ritmusosan, nagy testfelülettel ért hozzám, ahogy a hátamon végigcsúszott az alkarja, az a kép jelent meg előttem, hogy még édesanyám hasában vagyok, és épp megszületek, a hátamon pedig a kontrakciókat érzem. A mozdulatok ismétlődtek, sokszor egymás után, és ez az intenzív kép végig megmaradt a képzeletemben: gondolataimban egybefolyt a tengervíz, a magzatvíz és a szememből kicsorduló könnyek. Egyszerre éreztem egyedül magam ezen az úton és azt is, hogy közben van még ott valaki, aki vigyáz rám, szeret, simogat, segít. Volt, hogy úgy sodortak el a mozdulatai, mintha egy tengeri növény lettem volna, hullámzott velem oda s vissza. A végén, az arcmasszázs alatt, mintha új kontúrokat rajzolt volna rám, másnak éreztem az arcom teljesen. Majd egyik kezét a fejemre helyezte, másikat pedig egymás után három csakrámra, végül végigsimította a testem kontúrjait… úgy éreztem, hogy mindenem vibrál, hogy nincs fizikai testem, csak tiszta, finom energia vagyok, áramlok és hömpölygök… Fantasztikus volt!”

A belső gyermek gyógyítása

Published on szerző: baksaannaHozzászólás

A napokban járt nálam. Súlyos beteg hónapok óta, az állapota hol stagnál, hol romlik. Folyamatos halálfélelemben él. Mikor beszélgettünk arról, hogy eljön Ma-uri masszázsra, akkor elmondtam neki, hogy az alapbetegségén nem fogok tudni segíteni, nem szeretném semmiképp hitegetni: természetesen sok minden van, amihez én magam kevés vagyok és fontos, hogy én is tudjam és a klienseimmel is tudassam ezeket a határokat. De abban, hogy kicsit segítsek neki kikapcsolódni, abban, hogy fizikailag megnyugvást, pihenést találjon, töltődjön, abban, hogy a halálfélelmével szembenézzen, és elkezdjen értelmet keresni az életben maradáshoz, abban, hogy a gyerekkori szeretethiányát és érintéshiányát elkezdjük gyógyítani, pótolni, abban mindenképp a segítségére lehetek.
A masszázs alatt érezhetően intenzíven dolgozott: érzésekkel, belső képekkel, emlékekkel. Mikor a hasáról a hátára fordult, váltottunk pár szót (azok kedvéért, akik még nem jártak Ma-uri masszázson: a kezelések alatt nem jellemző a beszélgetés, egy-egy apró visszajelzést leszámítva): azt mondta, hogy úgy érzi, hiányzik neki innen valaki. A következő percekben magában végigvette, hogy vajon ki lehet az… régi, elhagyott szerelmek, elhunyt rokonok vagy rég elfeledett barátok… de nem, nem talált még rá, hogy ki hiányozhat neki. Még egy kis idő eltelt, közben a front résznél jártam már (ez a karokat, a mellkast, és a hasat jelenti, az egész masszázson belül ez a leginkább táncos rész, egyúttal a legtöbb érzelmet felszabadító terület). Hamarosan elérkezett a minden gátat átszakító, felszabadító, gyógyító sírás pillanata.

Kiszakadt, megtalálta.

És aztán, ahogy csitult a sírás, azt mondta:
– Tudod, hogy a bennem élő kicsi lányt masszírozod?
Igen, gondoltam. Nem szóltunk többet a masszázs alatt egymáshoz, mindketten értettük, hogy ez most nem a szavak ideje. Ott és akkor nem volt másra szükség, mint szeretetre, érintésre. Arra, amit – jó esetben – az ember a szüleitől megkap kisgyerekként. Sajnos elvétve találkozom olyanokkal, akiknek épp a jó eset jutott osztályrészül. Szinte mindannyian szenvedünk ennek a hiányától. Azonban jó tudni, hogy ezek a gyerekkori sebek gyógyíthatók.
A masszázs végén magára hagytam őt még pihenni, visszatérni, kint vártam rá. Amikor kijött, hiába látszott rajta, hogy sírt, gyönyörű volt. Átélte és megértette, hogy milyen fontos annak a belső gyermeknek, hogy elég szeretet kapjon. Vitte magával: az ölében, óvta, vigyázott rá. Szerette.

Vajon a te belső gyermeked kap(ott) elég szeretet?
Ha van kedved mesélj, hallgatlak!